Kezdőoldal

MűsorokMűsorok gyerekeknekMűsorok felnőtteknekKapcsolat

Letölthető dalokDalszövegekIrományokA múltam

ZenekarokRebellis Álmok
NAPKŐ Projekt
A Tonett zenekarA Sólyom és a MelankolikusokA Szélrózsa együttes

Ajánlott linkek

Irományok

Egy kis eszmefuttatás    Hangszerek inyenceknek    Az ír duda
A zeneterápia    Közjáték    Argentin tangó    A lélek hangja
Írország tündérzenéje    Volt egyszer a Pol-Beat


Egy kis eszmefuttatás

Idő kellett ahhoz, hogy azt mondjam magamról: zenész vagyok. Mindenféle civil iskolák mellett végeztem zenei tanulmányaim és sok éven keresztül polgári foglalkozást űztem. Az idő múlásával egyszer csak rájöttem, úgy vonz, olyan mértékben elragad a zene, hogy lehetetlen a mérnökösködéssel párhuzamosan csinálni. Nem úgy működik az agyam, nem úgy látom már a világot, hogy ezeknek a kettős követelményeknek meg tudnék felelni. Eldöntöttem, hogy fordítok az életemen, felvállalva önmagam, ezzel a furcsa mássággal együtt. Azóta mondom azt, ha megkérdik, mivel foglalkozom, hogy zenész vagyok.

Vannak, akik születnek erre a hivatásra, vannak akik -mint én is,- ilyenné válnak. A közös bennünk az, hogy ugyan azt az életformát éljük. Lehet, hogy valaki szakmailag jobb a másiknál, többet tud, sikeresebb, de ha az egésznek a lényegét nem éli meg, nem éli át, nem mondható igazán zenésznek. Szeretném, ha megértenék, hogy nem misztikumot építek. Nem is emelem bármi fölé a zenészséget és nem alakítok szektát, amelynek tagjai felsőbbrendűnek képzelik magukat. De amikor a délelőtt második felében ébredek és éjjel kettőkor fekszem le, amikor fellépés után rakodómunkásnak érzem magam, amikor éjjel, egyedül, vagy néhány zenészbarátommal az országúton autózva hazafelé tartok, akkor bizony sokat gondolkodom ezen. Ez egy életforma.

Nehéz velem -velünk- együtt élni. Környezetünk, a család, a baráti kör, az évek múlásával elfogadja, hogy ilyenek vagyunk. Csendes mosollyal néznek ránk és legyintve mondják, “a művészek már csak ilyenek”. Megértenek és egyben irigyelnek is: "de jó neked, te azt csinálhatod, amit szeretsz." Magunk sem sejtjük, mi az a hajtóerő, az a fanatizmus, amelytől éveken, évtizedeken át képesek vagyunk széllel szemben szaladni, miközben hisszük és elhisszük, hogy igazunk van. Adni akarunk és kielégíteni közlésvágyunkat. Szeretnénk a középpontba kerülni, szeretnénk abból megélni, amihez -úgy gondoljuk,- értünk. Egyszerűen csak jól akarjuk magunkat érezni és ezt az érzést másoknak is át kívánjuk adni. Ezért küzdünk meg először önnönmagunkkal, majd a világgal. Többségünk szerény anyagi körülmények között, de tisztességesen él. Minden pénzét hangszerekre költi, inkább kevesebb ruhát vesz. Az igazi fizetség -a legnagyobb érték- a taps és Fortuna gyermekeként, boldogan éljük át a sikert. Mert a valódi művészet a műfajától függően kisebb, vagy nagyobb fórumon sikert arat. Ezért is mondom, hogy ez egy életforma.

A szerelmeink is furcsák. Sok emberrel ismerkedünk, sok a lehetőség, mégis az igazi társ megtalálása nem egyszerű. A lányok előítélettel és fejüket csóválva néznek ránk. Nem hiszik, hogy mi, zenészek komoly emberek vagyunk, hogy számíthatnak ránk, hogy jó apák tudnánk lenni. Hogy egy fellépés nem arról szól, hogy utána az ember reggelig dorbézol egy ócska bárban, vagy kocsmában, miközben lányok ülnek az ölébe könnyű kalandra várva. Mert ebből mi is ugyan úgy kinövünk, mint bármelyik ember. Szerencsére a zenész sorsa legtöbbször nem magányos sors. És ha éjjel későn hazaérkezik, megértő szavak és ölelő karok fogadják. Ilyenkor tudatosul igazán, hogy bár nem könnyű, mégis igazán szép az élet.

Nehéz és rendkívül összetett "szakma" ez, hiszen a zenészi élet nem csak azt jelenti, hogy mindig a színpadon állok, hanem azt is, hogy például cikkeket írok és még számtalan más dologgal is foglalkozom, ami a zenélésből fakad, vagy annak része. Lehet, hogy izgalommal, bizonytalansággal terhes, de melyik más foglalkozású ember nem küzd ezekhez hasonló gondokkal. Minden mellett azonban ott van az élmény, az adok-kapok, a cselekvés öröme, a bizonyság, hogy mi mindenre vagyok képes, az hogy egyetlen nap sem telik el hiába. Ez valóban egy életforma. Ráadásul felelősségteljes, hiszen a színpadon álló művész értékrendet, viselkedési formát, morális mércét is közvetít egyben és ezt a magánéletében is igazolnia kell. A "rajongók" fürkésző tekintete mindenhova elér, nem lehet állandóan hazudni.

Az ember mindig mérlegre teszi azt, amiben dönteni szeretne. A mérleg egyik serpenyőjében van, ami mellette szól, a másikban, ami ellene. Zenésznek érzem magam és úgy tünik, ez már csak így is marad. Nagyobb a súly a pozitív oldalon, a mérleg nyelve fejet hajt vágyaim előtt. És az élet megy tovább.

vissza a tetejére

Sarod

Az alábbi írás megszületéséért köszönet illeti Jeszenszky Istvánt.
Jeszenszky kezdeti sikereit aranyokleveles citerásként, népzenei fesztiválokon aratta. Később klasszikus és jazz gitáron folytatta tanulmányait. 1990-től a híres sarod művésznő, Sharan Rani tanítványa lett Új-Delhiben. 1994-ben az ottani Nemzeti Színház az Einstein című darab zeneszerzőjének kérte fel. Több nemzetközi koncerten vett részt, hazatérése után az ő ötletéből született a Világok Hangja projekt, ahol hangszeres szólistaként és énekesként lép fel, valamint zenét szerez.

Hangszerek inyenceknek: a sarod

Az indiai zene, a zenében használatos hangszerek és az indiai misztikum egy és ugyanazt a szellemiséget követi, abból született és abban él, azt továbbítja a hallgató felé. Az indiai zene többféle hagyományt is átölel, úgy mint a népdalok, népzene, amely tájról tájra változik, a törzsi zene, a klasszikus és fél klasszikus hagyományok, valamint a népszerű zene.

Köztudomású, hogy Indiában a zene nagy múltú művészet. Egy töretlen tradíció olyan hosszú, mérföldkövekkel is meghatározott történelmével rendelkezik, amilyennel egyetlen mai rendszer sem büszkélkedhet. Hagyománya évszázadok összegyűjtött öröksége. Az indiai zene legfőbb jellemzője, hogy tisztán melodikus, azaz nem rejt magában harmóniát. Náluk a melódia olyan hangokból áll, melyeket csupán a folyamatosság köt össze.

Pontos hangok nem léteznek, így nincsenek mechanikusan hangolt hangszerek sem. Melódiájuk váza a rága, zenei szerkezet, átmenet a dallam és a skála között. Több száz létezik és számukat csak növelik sajátos alváltozataik, a ráginík. Mindegyik külön hangulattal bír, az évnek, vagy a napnak kizárólag bizonyos szakaszaiban adhatók elő. Ez a maga nemében páratlan módon egyesíti a művészt és a hallgatót a természettel és az idővel.
A klasszikus zenének két nagy irányzata van, az északi hindusztáni s a déli karnátaki iskola. A sarod az észak indiai zene jellemző hangszere.

Ez az instrument a szitár mellett a második legnépszerűbb hangszer, az afgán rabab "leszármazottja". Az, hogy kevésbé ismert, mint például a szitár, annak tudható be, hogy nem állt mögötte olyan népszerű előadó, mint például Ravi Shankar, akinek nevéhez annyira kötődött volna.

Pedig jó kétezer évvel ezelőtt már hasonló formában létezett, ugyanilyen rezonánsokat és húrozatokat használtak, fa fogólappal. Újabban az érintő nélküli fa fogólapot a fém fogólap váltotta fel, mindkét változat felső felülete íves. Az egyetlen darab teakfából kifaragott sarod alsó részét kecskebőr fedi. 25 fémhúrja közül tíz játszóhúr, melyekből négy a dallamot, három a ritmust, a további három pedig a rága fő hangjait szólaltatja meg. A maradék 15 a megfelelő hangsorra hangolva rezonánsként működik. A húrkulcsok alatti fémgömb ugyancsak rezonáns szerepet tölt be és a hangszer egyensúlyban tartását segíti.

A húrokat kókuszdióból készült pengetővel szólaltatja meg a jobb kéz, míg a balkéz három ujjal - körömmel - fogja le a húrokat, alakítja a dallamot.

A hangszer hangolása az évszaktól, azon belül a napszaktól függ. A teljes nap háromórás ciklusokra van osztva. Minden ilyen ciklusban hangolási lehetőségek csoportjából választja ki a játszó az éppen megfelelő hangsort. Hogy melyik kerül kiválasztásra, azt az éter pillanatnyi rezgésállapota határozza meg. Az erre vonatkozó útmutatásokat egy ősidők óta létező filozófia hordozza.

A hangszeres játék tanulása egy hosszú, több évtizedes folyamat. Ennek irányítója a mester, aki a tehetség és a származás alapján választja ki a tanítványt és a tanulási időszak alatt ételt, italt, teljes ellátást biztosít neki. A tanulás nem elsősorban a manuális képességek elsajátítását jelenti, hanem a filozófia és a tanítvány minél teljesebb egybeolvadását célozza. A mester és a tanítvány együtt él, együtt ébred és alszik el, együtt étkezik. A mester a tanítvány apja, anyja és istene, aki elvárja a napi tízórás gyakorlást és a legteljesebb spirituális felolvadást. Egy-egy mesternek három-négy tanítványa van.

A legjobb sarod Calcuttában készül. Ott élnek azok az öreg mesterek, akiknek utcára nyitott ajtajú műhelyeiben mindenki számára megtekinthetően, kézimunkával formálódnak a hangszerek. És bár ez a munkafolyamat a turisták számára csupán egy a sok látnivaló közül, mégis magában hordozza azt a titokzatosságot, amely India nevének hallatán az európai ember érdeklődését felkelti. Így volt ez mindig és valószínűleg így is marad, amíg világ a világ.

vissza a tetejére

Az ír duda

Egy gyerek mindenhol lehet boldog, de ha Írországban született, akkor biztosan az. Ez ugyanis az egyik olyan hely a világon, ahol minden bokorban mese terem és ezek a muzsikusok tündéri hangszerein keltette dallamokkal bódítják el a hallgatót. Az ír dudával való ismerkedésünket kezdjük mi is egy mesével.

Egy faluban élt egy ember, akit szomszédai, ismerősei semmire sem tartottak. Úgy gondolták, hogy élhetetlen, buta és ráadásul még csúf ábrázatú is. Egy furcsa éjszakán ezt az embert a tündérek kiválasztották és bűbájos leleménnyel elcsalták magukhoz. A kezébe adtak egy hangszert és azt kérték tőle, hogy játsszon. A tündérek ugyanis, bár ők maguk is tudtak dudázni, annyira szerettek táncolni, hogy semelyikük nem akart zenélni. És megtörtént a lehetetlen. Ez az ember, aki azelőtt mindig hamisan énekelt és nem is értett a zenéléshez, ahogy a kezébe fogta ezt a hangszert, csodálatosan játszani kezdett rajta. Játékától boldogok lettek a tündérek és hálából neki adták a dudát. Amikor visszatért a mi világunkba kiderült, hogy bár csak egy éjszaka volt távol, távolléte alatt itt, a Földön, több emberöltő telt el. Senki nem ismerte meg, senki nem tudott már róla. Amikor pedig játszani kezdett, aki hallotta őt, mindenki közül a legszebbnek és a legokosabbnak találta. Játszott is, hiszen tehette, ám a hangszerrel együtt néhány tilalmat is kapott a tündérektől. Nem volt szabad pénzért játszania, nem használhatta senki ellen a játék tudását és nem juthatott semmi előnyhöz a játéka által, azaz nem játszhatott szép lány szerelmének megnyerése érdekében. Ha ezeket meg tudta volna állni, a duda örökké az övé marad. Mint minden ember, ő is gyarló volt. Először pénzért játszott, majd bosszúból, majd egy szép lány kegyeiért. A tündérek ezért visszavették tőle a hangszert. Abban a pillanatban, ahogy hangszer nélkül maradt, olyan árvának és magányosnak érezte magát, hogy összerogyott és meghalt.

Milyen is valójában ez a duda, amely nélkül nem élhet az, aki egyszer zenélt rajta. A régi duda Írországban külsőre hasonlít a skót dudára. Amikor a XVII.-XVIII. században az angolok betiltották a katolikus miséket, bezárták a katolikus templomokat, az orgona építőknek nem volt munkája. Ekkor a skót dudából kifejlesztettek egy olyan hangszert, amelyet a hónalj alá lehet csapni és hordozható. Ez lett az ír duda, az Uillean Pipe, azaz a hónalj duda. A dudának ez a fajtája ma az Írek egyik fő hangszere és nemzeti hangszer is egyben. Amikor használni kezdték, ez a hangszer vette át a hárfa és a hegedű funkcióit.

Rendkívül sokrétű és igen nehéz rajta játszani. Hét-nyolc évig kell tanulni ahhoz, hogy mindent tökéletesen játsszon rajta valaki. “A” alapú dó hangsor hangolású, hét lukja van és a fél hangokat is le lehet fogni. A burdonsíp (kísérő síp) hangolására külön billentyű szolgál. Ellentétben más dudákkal, ennek a dallamsípja olyan, hogy két oktávot lehet rajta átjátszani. Hat kísérő síp van, amiből három játék közben kis billentyűk segítségével, a bal kéz szárával hangolható. A duda sípjait többféle fémből gyártják. A kísérő sípok fémből vannak, a belsejében kettős nádak vannak, hasonlóan az oboához, kivétel a leghosszabb kísérő sípok, ahol egy nád van. A fújtatótömlő bőrből készül, ezen általában vászon borítás található, hogy védje a bőrt és ne csússzon annyira. A fújtató levegője a zenész háta mögött van átvezetve és miközben a dallamot játssza, folyamatosan jobb kézzel fújtatja a levegőt. Különleges lehetőség, -és ez más dudáknál nincsen,- hogy a fősípot a zenész rá tudja rakni a combjára és ott is befoghat egy lyukat. Ezzel ritmikus díszítést adhat a dallamhoz. A hangszer csak ülve használható. Van olyan duda is, amin nincsenek váltó hangok, ezt tanulásra használják.

A dudaoktatás megszervezése akkor kezdődött, amikor Írországban a néphagyományok életben tartása érdekében a különböző Ligákat létrehozták és megalakultak a nagy dudás klubok is. Ezek a klubok gyakran 3-400 dudás embert is összefogtak. Ekkor kezdték szervezni a kis iskolákat, ahol a gyerekek már öt-hat éves kortól elkezdtek dudát tanulni. Ennek az lett az eredménye, hogy az 1950 –es évekre egy olyan nagy dudás nemzedék nevelődött ki, akiket a nemzet hőseiként tiszteltek. Indulókat, nemzeti dallamokat játszottak és lelkesítették a népet.

A legnagyobb dudások közül is említésre méltó Séamus Ennis, aki már fiatal korában az ír rádiónál dolgozott és magnóval járva Írország vidékeit, gyűjtötte, kutatta az ír dallamokat.

Ha a hangszerről beszélünk, nem maradhat ki Willie Clancy sem, aki Milltown Mabay nevű kis faluban élt. Ez a hely az ország nyugati partján, Clare megyében található, mindössze 4-500 lakosa van. Ebben a megyében éltek az igazán nagy dudások, azt is mondhatjuk, hogy ez az igazi “duda paradicsom”. Willie Clancy –hez nem csak a helyi és a környékbeli tanulni vágyók, hanem a fiatal beat zenészek is jártak zenét tanulni. Nála jobban senki sem kezelte a hangszert. Az ő munkája nyomán olyan mozgalom alakult ki, ami a XX. század ír népzenei mozgalmát indította el. Halála után a tiszteletére Milltown Mabay –ban fesztivált rendeztek. A rendezvény hagyománnyá vált. A különlegesnek számító zenei esemény minden évben július első hétvégéjén kezdődik és 100-150 ezer résztvevője, nézője van.

Természetesen az Írek a skót dudát -mint ahogy régen,- ma is használják, hiszen ez is duda, az is duda. Ha azonban Ön, kedves olvasó megkérdezne valakit, aki Clare megyéből érkezett, hogy milyen is az igazi duda, biztos vagyok benne, hogy arról mesélne, amiről ez a kis írás szólt. Hiszen mi is így vagyunk ezzel. Szeretjük az ír zenét, az ír táncot, de egy szép magyar népdal hallatán, egy szívet remegtető magyar táncot látva, mégis csak ezeket tartjuk a világon a legcsodálatosabbnak.

vissza a tetejére

A zeneterápia

Ne higgye a kedves olvasó, hogy értek a zeneterápiához. Sok mindent tudok róla, sokat hallottam felőle, vannak sejtéseim is, mégsem mertem volna vállalkozni arra, hogy ezeket publikáljam. De mivel a téma rendkívül izgatott és úgy gondoltam, hogy másokat is érdekelhet, utánajártam a dolognak. Felkerestem a zeneterápia hazai kiválóságát, a Konzervatóriumot végzett, jelenleg is oktató zenetanárt, Urbánné Varga Katalint és egy kávé mellett megkértem, mondja el az ezzel kapcsolatos gondolatait. Ezeknek általam megírt kivonatát nyújtom át most Önöknek. Javaslom, olvassák el figyelmesen. Talán segítséget nyújt a zenészeknek, a zenepedagógusoknak abban, hogy munkájukat eredményesebben, tudatosabban végezzék.

A zenélés önmaga olyan élményt ad a tevékenységet folytatónak, ami belső összerendezettséget eredményez. Kodály azt írja, hogy "az ének felszabadít, gátlásokból kigyógyít, testi-lelki diszpozíciót javít, munkára kedvet csinál,…". Ez a zene néhány hatásának zseniális meglátása.

A hang az önkifejezés egy eszköze. Attól függően intim, vagy intimebb, hogy eszközzel hozzuk-e létre, vagy közvetlenül, például énekléssel. Az eszköz használata ugyanis a külvilággal szemben védelmet jelent, bár a zenélőt fejezi ki, hiszen ő szólaltatja meg általa a zenét. Eszköz nélkül a zenélő sokkal mélyebbről és mélyebben nyilvánul meg.

Amerikában vizsgálták, hogy a világban létrejött zenék a lélekre milyen hatással vannak, az okot, hogy miért éppen olyanra alakultak ki. Összegyűjtötték a különböző kultúrák zenei példáját és mérték ezek frekvencia-lefutásait, majd összehasonlították a természet zajaival. Kiderült, hogy a rózsaszín zajok csoportjának spektruma egyezett meg a legjobban az ember által létrehozott zenék spektrumával. Ez azt bizonyítja, hogy az ember által használt hangképek lényegében a természeti zajok képeinek egy részéből származtathatók. Ez a terápiás hatás egyik valószínűsíthető magyarázata.

Evolúciós oldalról vizsgálva a hang fontosságát bizonyított, hogy az érzelmi központ kialakulásakor a madaraknál jelenik meg először, hogy a fiókáikat a hangjuk után is felismerik. Az előember esetében a fül, a hallás az, amely a túlélés szempontjából a legfontosabb. A hang által közölt információk megnyugtatóak, vagy ijesztőek, tehát hatnak az érzelemre Ez az egyik háttere annak, hogy a hang ilyen hatással van az emberre.

A másik, hogy az egyedfejlődésben -a méhen belül,- már a szedercsíra érzékeli a szívdobogást és az is kiderült, hogy a magzat négyméteres körzetben mindent hall. Ezek a korai hangélmények egy életre meghatározóak.

Az együttzenélés katartikus élményt nyújt a hallgatónak és a zenélőnek, de csak akkor, ha a végrehajtók, -a zenélők,- teljesen egymásra tudnak hangolódni. A legtöbb problémás esetben a paciensek azért betegek, mert nem képesek a világgal összehangolódni, kapcsolatot teremteni. Terápiás foglalkozáson a szabad improvizációs gyakorlatnál olyan egyszerű hangszereket, eszközöket használnak, amelyekhez nem kell zenei előképzettség. Az első felhívás az együttzenélésre szinte sokkolja a résztvevőket. Ennek oka, hogy a zene kifejezés alatt a harmonikus zenei kifejezésformákat értjük. A tudati gát akadályozza az elindulást, de később ez oldódik és a résztvevők zenélni kezdenek. Egy darabig káosz uralkodik, majd ez lassan elhal. A továbblépés a terapeuta feladata. A másik esetben, -és ez a jobb,- az össze-visszaság lassan rendeződni kezd. A személyes élménnyel kapcsolatos beszámolók hűen tükrözik a paciensek állapotát és a terápia folyamatában pontos kép alkotható a beteg állapotának változásairól.

A terápiás munkát csoportban végzik. A zeneterápia nem fiziológiailag gyógyít, de ez nem is várható el tőle. Az orvostudomány egyre inkább hajlik arra, hogy nyíltan kimondja, a betegségeknek lelki okai vannak, azaz a betegségek valójában pszichoszomatikus betegségek. A test és a lélek nem választható élesen szét. A lelkiállapot befolyásolja a betegség meglétét és állapotát.

Természetesen a módszerrel többek között az autizmusban szenvedők állapota is befolyásolható. Az autista gyerekeknél a legfontosabb tulajdonság, hogy nem tudnak a másik emberrel kapcsolatot teremteni, nem tudnak a másik emberre figyelni. Az eredendő sérülést a zeneterápia nem gyógyítja, de tapasztalatot ad a sérültnek arról, hogy ő is képes valamilyen szinten ráhangolódni a másikra. Az élmény közvetlen hatása nehezen lemérhető, de hosszútávon bizonyítható a pozitív változás. Javul az állapota, jobban képes a környezetével együtt lenni, az őt körülvevők számára elviselhetőbbé válik.

A zeneterápia kiválóan alkalmazható a függőbetegek (alkohol, drog) gyógyításában is. Külföldön olyan szélsőséges esetekben is használják, mint a fájdalom könnyebb elviselése, rehabilitáció esetén, vagy a haldoklási folyamat megkönnyítése.

A foglalkozásokon nem csak improvizálás, hanem kommunikációs gyakorlatok végzése is történik, ami mindig más és más. Ez a terapeutától rendkívüli felkészülést, rugalmasságot, szigorú koncepciót igényel, mert a foglalkozás lefolyását túlnyomóan a résztvevők pillanatnyi állapota és reakciója határozza meg.

Vajon bizonyítható-e egzakt módon is a zeneterápia jótékony hatása. A mérési módszerek kialakítása érdekében világszerte kísérletsorozatokat végeznek. Érdekes például az a kutatás, amellyel azt vizsgálják, hogy a zongora billentyű lenyomásának milyensége milyen hormonális változásokat eredményez. Mi történik akkor, ha keményebben, vagy lágyabban üt le egy billentyűt a zongorista. Egyre inkább keresik a választ arra, hogy a zene hogyan fejti ki hatását. A válaszok még közel sem teljesek. Mégis például Németországban a banktisztviselőknek javasolják, hogy hetente egy zeneterápiás foglalkozáson vegyenek részt, stresszoldás céljából.

A csoportban a résztvevők egymásra hangolódása, a kapott sikerélmény átélése, az a tapasztalat, hogy képes valamit csinálni, hogy képes tanulni a másiktól, hogy megvilágosodik számára egy összefüggés, hogy megengedi magának az együttzenélés örömét, ezek összessége a zeneterápia hatásmechanizmusa, ezek a valódi ütőkártyák.

vissza a tetejére

Közjáték

Körülöttünk újra élni kezd most minden.
Önmagunkon kívül semmi kincsünk nincsen.
Úszva titkos neszek közt vad táncba kezdünk,
nekem te és neked én, -mezítelen a testünk.

Ne félj a sötétben, ez még nem a halál,
a halál -ha akar,- úgyis ránk talál.
Ez a dobogás csak a szívünk dobogása,
a vágy utáni gondolat égni akarása.

Várj még! Ez a pillanat vissza úgyse tér,
most minden tiszta és minden hófehér.
A világ összedőlhet, az sem érdekel,
már nem is vagyok és te sem létezel,

csak ez a tánc. Ez a féktelen mozdulat,
mikor a megfeszült kötél lassan elszakad,
az érintés, -összesímul a kezünk,-
és a végtelenség, amíg némán szeretkezünk...

vissza a tetejére

Argentín tangó

Nemrégiben a TV 11 stúdiójában vendégül láthattam a Che Tango együttes vezetőjét, Ernesto Arensont, aki Magyarországon az autentikus tangó rajongóinak és az elkötelezetlen érdeklődőknek közvetíti a tangó életérzését, az azt leképező zenei és tánckultúrát. Az alábbi írás a televiziós beszélgetés alapján készült.

Az olvasóban, akárcsak bennem, joggal és egyértelműen fogalmazódik meg a kérdés, mi is valójában a tangó. Darvas Gábor Zenei zseblexikonja a következőket írja a címszó alatt: Századunk elején Buenos Airesben feltűnt, mérsékelt 2/4 ütemű tánc, a habanera rokona. Pontozott és szinkópált ritmusa a modern tánczene állandó tényezőjévé vált. A műzenébe Albéniz, Hindemith, Krenek és Stravinsky (A katona története) vezette be.

A meghatározás, mint említettem, egy lexikonból való, melynek tárgyilagossága és tömörsége közel sem adhatja vissza a kérdésre adható válasz lényegét. A dolog ugyanis ennél sokkal bonyolultabb és izgalmasabb. A tangó maga a megközelíthetetlennek vélt titokzatosság és a mesés egzotikum, amelyben a csupa nagybetűvel írt ember életének apró történései tükröződnek. A tánc látványos, forró hangulatú, a zene tűzbe hoz és táncba visz. A továbbiak alapján joggal érhet vád, hogy egy zenei szaksajtóban miért írok a tangóval kapcsolatban másról is, nem csak a zenéről. Eleinte ez volt a célom, de amikor elkezdtem a témával foglalkozni rájöttem, hogy ha be szeretném mutatni a zenét, ha a valódi argentin tangóról akarok írni, akkor egyszerűen nem emelhetem ki a saját környezetéből, mert elvesziti a lényegét, a hitelességét. Önmagában ugyanis nem érthető, mert nem is létezik. Ha sikerül egyáltalán olyat írnom, ami Önt, kedves olvasó, érdekelheti a témával kapcsolatban, az csakis úgy lehetséges, ha a tangót komplex valaminek tekintem, minthogy az is.

Argentína egy emigránsokból álló ország, az eredeti, bennszülött lakosok száma valójában igen csekély. A XVIII. század végi emigrációs hullám csak előjele volt a XIX. század végén bekövetkezett valódi népvándorlásnak. A 30 -as évek közepéig 25 millió ember vándorolt be Európából Argentínába, főképp Olaszok, de emellett Németek, Japánok, Kínaiak, Arabok, Zsidók, Franciák és Spanyolok is. A más és más nyelvet beszélő, teljesen eltérő szokások szerint élő emberek jórészt a városokban telepedtek le. Ezért van az, hogy Argentínában a lakosság nyolcvan százaléka városokban lakó. A betelepülőket bérházakban szállásolták el. ahol egy lakás csupán egy szobából állt. Egy-egy szobában egy-egy család élt, olyan közelségben egymáshoz, amely óhatatlanul is közösséggé kovácsolta az embereket. A minden családban felmerülő hasonló problémák, a munkanélküliség, vagy éppen a kevés fizetés pedig még csak erősítette az összetartozást, az egymásra utaltság érzését. A tangó ezeknek az embereknek a közös nyelveként, mintegy a mindenki számára érthető kifejezési eszközként jött létre. Összehozta a különböző kultúrákat, egységes viselkedési formát teremtett, a zene és a tánc nyelvtől független eszközeivel a gondolatok közvetítésének eszperantói feladatát vállalta fel.

Hogyan is írhatnám le, hogyan is magyarázhatnám meg ezek után, hogy mi is a tangó? Hiszen az előbbiekből látható, hogy a tárgyilagos megközelítés csak olyan suta magyarázatokat szülhet, mintha azt próbálnám elmondani valakinek, hogy miért szép a balatoni naplemente.

A tangó egyszerre konkrét zenei és tánc forma. Zeneileg élvezetet nyújt, de vigyázat, nem egy szórakozási forma.

Egy életmód, cselekvések, viselkedések, attitűdök rendszere.

Az ember mély érzelmeit jeleníti meg. Őszintén beszél a szerelemről, a gyűlöletről, egyáltalán az emberi szenvedélyről. A tangó mindennek a kifejezésformája.

A tangó, mint tánc egy életforma megnyilvánulása. A táncban nem illik mosolyogni, a férfinek nem illik beszélni a nővel tánc közben. Ez egy szigorú szabályok szerinti ceremónia.

A tangó egy hitvallás, amiben feloldódik az ember. A népi városi kultúra része, népi még akkor is, ha a dalok és táncok szerzője ismert, mert mindenki úgy énekeli, ahogyan kedve van. Tükrözi az argentin ember életét, az argentin történelmet és mint tipikusan városi műfaj, egyben a városi ember életét is.

A tangó érzésnek szerves, elválaszthatatlan része a mese. A tangóban soha nem az állapot a fontos, mint a keleti zenéknél, hanem az esemény, annak kezdete, történése és vége. A tangóra méltán mondják, hogy egy háromperces, teljes opera. A történetet a zene, a szöveg és a koreográfia meséli el. A tangót lehet imádni, vagy gyűlölni, csak egyetlen dolgot nem lehet. Közömbösnek lenni iránta.

Ezek után az olvasóban, akárcsak bennem, joggal fogalmazódik meg a kérdés, mi is valójában a tangó…

vissza a tetejére

A lélek hangja szólal meg általa. A neve udu.

Mostanában, ha elmegyek egy világzene koncertre, egyre gyakrabban hallok egy ütőhangszert, melynek hangja mélyen búgó, "tuffogó" és mégis fénnyel teli, rendkívül játékos lecsengésű. Feszes ritmust tart, de ha kell, elmélázó, improvizatív, révületbe ejtő. Körülöleli a zenét, kapcsolatot teremt a hallgató és a szférák között. Hangsúlyozom, hogy teremt, akárcsak a mítikus omm, melyről a biblia azt mondja, hogy "kezdetben vala a hang".

Kezdetben vala a hang - Udu

Emlékeztet a ceglédi kanna hangjára, ez is a "huzat" elvén működik, és hasonlóan ahhoz, ez is népi hangszer. Az ütés hatására a beleszoruló levegő megfordul, így jön létre a hang. Rendkívül misztikus. Széken ülve nehéz rajta játszani, hiszen nem arra lett kitalálva. Földön, törökülésben sokkal könnyebb. Mindenki úgy használja, amilyen ő maga. Lehet csapkodni, vagy lágyan ütögetni, símogatni, és belefújni. Nincs semmilyen szabály, mindenki saját maga alakíthatja ki a neki megfelelő játéktechnikát. Ez egy szabad hangszer a szabadoknak.

Azt mondják, hogy Afrikából származik. Az udungo egy ott élő négylábú, gazellaszerű állat, vélhetően annak járása, vagy az állat által keltett élethangok hasonlósága miatt kapta a hangszer az udu neve.

Sámánhangszer. Ha a játékos magához szorítja, a hang szinte a zenészből képződik és árad szét.

Mihály Gyula keramikus másfél éve készít udukat. "Nem zenészként, hanem keramikusként lettem kíváncsi. Megragadott, hogy milyen szép a forma, és az ilyenekkel én szívesen foglalkozom. Rendkívül funkcionális, hogy testhez símuló, jó arányokkal rendelkezik. Kézbe veszed, érzed a jelenlétét, örömet okoz. Arra gondoltam, hogy szívesen csinálnék ilyeneket. A meglévő hangszerek alapján kezdtem el fejleszteni, sok formával kísérleteztem. Azt akartam, hogy ne hasonlítson azokra, amiket a boltban árulnak. Ifj. Födő Sándor ütőhangszeres barátommal sok féle méretet és alakot kipróbáltunk, hogy melyiknek milyen hangja van."

Ha meglátja és meghallja valaki, az első kérdés, hogy mi lehet benne, mitől ilyen a hangja, és hogyan készül? Rendkívül egyszerű, mondhatjuk természetes, és mint minden ilyen, egyben tökéletes is. Eredetileg vélhetően a nők készítették és agyagfelrakásos technikával. "Ma már koronggal készítem két félből, majd összeragasztom. Kialakult az optimális forma, de természetesen ez egy kicsit változik, és ettől mindegyiknek más és más lesz a hangja. Nagyon fontos az alapanyag minősége, hiszen ez egy olyan forma, amely nehezen tartja meg magát, mivel nagy az önsúlya. Az alakja is megnehezíti az önmegtartást, mert nagy átmérőjű és lapos. Már a korongozásnál, a forma elkészítésekor ráérzek arra, hogy milyen hangja lesz, és ez a legtöbbször bejön. Az egész rendkívül ösztönös, hiszen népi hangszer, profi megszólalással."

A mai kor igényeinek megfelelően lényeges a hangszer kihangosíthatósága. Más arányokkal és alakkal készül az, amelyik mikrofonozva lesz és más, amelyen akusztikusan játszik majd tulajdonosa. Az utóbbinak kis hasa van, és hosszú nyaka, mint a zsiráfnak. A megütés hatására olyan nagy légnyomás képződik, hogy a mikrofonok ezt nem is tudják kezelni, ám akusztikusan gyönyörűen színezett, testes hangot ad. Ami elektronikus megszólaltatásra készül, annak egészen rövid a nyaka, és nagyobb a teste. Öblös hang képződik benne, de kis légnyomással, mely elviselhető a mikrofonok számára.

Természetesen sorozatban is gyártható, mint ahogy egyes külföldi cégek példájából is látjuk. Ezek azonban nem adnak olyan szép hangot, mert gyengébb anyagból készülnek és öntéssel. Korongozáshoz külön kell összeválogatni az agyagot, nagyipari termelésnél ez amúgy sem kivitelezhető. Ezért aztán nem cseng úgy, nincsenek olyan szép belső hangok. "Sosem dolgozom raktárra, mindíg konkrét megrendelésre, valakinek készítem. A fontosabb fázisok között gyakran összeülök a megrendelővel, megmutatom a tervet, vagy az elkészült formát. Nagyon fontos, hogy egyénre szabott hangszer készüljön, ezért aztán nem is akarom ipari szinten csinálni."

Az udu eredetéből adódik, hogy rendkívüli közösségformáló ereje van. Említettem már a hangszer szabadságát, ez teszi lehetővé azt is, hogy minden előképzettség nélkül, gyerek, vagy nyugdíjas, férfi, vagy nő kézbe vegye, és játsszon rajta. Kitünő terápiás hangszer a fogyatékosoknál is, hiszen ők ösztönösen nyúlnak a hangszerhez, más értékítélettel, mint a többi ember.

Általában fekete színű. Ha többen játszanak rajta egyszerre, öblös, dörmögő hangja összeköti a lelkeket, összehangolja a családot, közösséget, ahogy ezt az afrikai udusokkal is teszi.A természet kivetülése, anyaggá minősült lélekdarab, melyen ha a laikus, vagy a profi zenész játszani kezd, ősi, egyetemes érzések rezdülnek meg, legyőzve az időt és a teret, végtelen utazásra invitálva játszót és hallgatót egyaránt.

vissza a tetejére

Írország tündérzenéje

A tündérek, a zene és a misztikum világába hívom meg Önt, kedves olvasó. Utazzon velem Írországba, ahol ez a három szó szorosan összekapcsolódik. Képzelje el, hogy térben és időben ősrégi úton járunk. Ne féljen, nem tévedhetünk el, hiszen barangolásunk során az ír hagyományok, elsősorban a zene fonala vezet.

Írországban azt tartják, hogy aki szépen tud zenélni, az láthatja a tündéreket és megérti nyelvüket. Az első hangszert is a tündérek hozták magukkal, még istenek formájában. Egy hárfát. A mese szerint az első hárfás felesége, amikor először szült, borzasztó fájdalmakat állt ki. A hárfás ekkor a hangszer első zenéjét, a szomorúság zenéjét játszotta. Az újszülött a “Szomorúság Húrjának Gyermeke” nevet kapta. Amikor a második gyermeke született, az asszony nevetett, mert annyira könnyű volt a szülés. A zenész ekkor a nevetés zenéjét szólaltatta meg, a gyermek neve pedig a “Nevetés Húrjának Gyermeke” lett. Harmadszorra az asszony szülés közben elaludt. Ez ihlette a hárfa harmadik zenéjét, amely az álomba merülés zenéje. Maga a hangszer háromszögletű alakú. Ölben tartják, úgy játszanak rajta, de nem dallamot, hanem dal kíséretet. A hárfa oly mélyen épül be a hagyományokba, hogy Írország címerében is szerepel.

A tündérek által sugallt zene közvetítésének másik fő instrumentuma a fuvola. Ezzel lehetett ugyanis a legjobban lejátszani azokat a különleges díszítő hajlításokat, melyeket a sean-nós énekesek használtak. A sean-nós az ősi ír zene szerves részét képező, kíséret nélküli éneklés különleges technikája. Az ország nyugati partjainál elterülő kis szigeteken még ma is élnek olyan öregek, akik a régi hajlításokkal énekelnek szövegeket. Ez a zene legősibb formája. Nem dinamikai különbségekkel fejezi ki a mondanivalót, hanem dallamváltozatokkal. Minden dallam csak egyszer fordul elő, sokszor az egész dal képez egyetlen periódust. A szöveg és a zene szinte együtt születik. A dallam az alkalomtól és az éneklőtől függően minden újraénekléskor átalakul egy kicsit. Az történik, mint ami a szájról szájra terjedő hagyományoknál mindig, sokszor ugyan azon a címen több dal is körbejár, néha ugyan annak a dalnak nyomára más címen akadunk.

A tündérek világától kicsit eltávolodva, a XVIII-XIX. században a barokk hatására alakul ki az a zenei stílus, amit ma ír népzeneként ismerünk. Ebben az időben az angol királyi udvart áthatják az olasz és a francia barokk udvarok szokásai, ezek a XVIII. századra átterjednek Írországra is. VII. Henrik és Erzsébet királynő uralkodása alatt legyilkolják a hárfásokat, a régi értelmiségi tudás őrzőit és ezzel alig egy évszázad alatt megölik az ősi, törzsi hagyományokat. A vérengzést túlélt hárfások, akiket valamikori fénykorukban a nép szinte a királyokkal egyenrangúan kezel, utcazenésszé, vándor muzsikussá válnak. Az ír hárfások utódai kényszerűségből, azért hogy életben maradhassanak, fejet hajtanak a barokk által diktált zenei változások előtt. Ilyen volt Torlough O'Carolan is, akit az írek egyik legnagyobb zeneszerzőjeként ismerünk és aki rájött, hogy a régi hagyományok és az új idők elvárásai jól megférnek egymás mellett. A hangszeres megszólalásban a hárfa szerepét átveszi a zongora, népszerűvé válik a hegedű és fontos szerepet kap a hagyományosnak számító duda is. Ez utóbbi kinézetre hasonlatos a skót dudához, de a sípok felépítése más.

Ha valaki ma ír zenét hallgat, felismerheti a hangszerelésben az erőteljes, szinte katonásan megszólaló, szívet remegtető dobot, melynek neve Bodhrán. Az 50 –es évekig mágikus, sámánisztikus hangszer volt, a rosszat kellett vele elűzni. Hagyományosan elsősorban Szt. István napján, Karácsony másnapján használták. Ez a téli napforduló, amikor a népszokás szerint az ökörszemet, vagy a szarvast hajszolják. Az évnek ezen nevezetes pontjához fűződő egyik legendát ismerheti meg a hallgató a Bran együttes lemezéről, mely a közelmúltban Agancserdő címmel jelent meg és a szarvassá varázsolt emberpár szerelmének, téli halálának és tavaszi feltámadásának meséjét mondja el. Az ott megszólaló dobok minden leírásnál jobban példázzák a hangszer játékosságát, a benne rejlő sokszínűséget, lehetőségeit. Sean O'riada, ír zeneszerző az 50 –es, 60 –as években kezdte saját szerzeményeiben használni a dobot. Játéktechnikája átalakult, és ma is folyamatosan változik, gazdagodik. Szinte olyan már, hogy a tablához hasonlóan dallamjáték szerűen szólaltatható meg.

A 60 –as évek végén lett divatos az ír kocsmazene, amikor a Dubliners nevű zenekar a Hét részeg éjszaka című dallal a rock slágerlisták élére került. A kocsmazene eredete a XX. század elejére tehető, amikor Dublinban még az angolok uralkodtak, az Írek pedig átvéve tőlük a balladás stílust, ponyva balladákat énekelnek.

Írországban a valódi népzene a mai napig él. Hatással van rá a jazz, az afrikai zene és számtalan más stílus és irányzat. Az újjáéledés legnagyobb időszaka a 70 –es, 80 –as évek, amikor a hagyományos zenék a nagy színpadokon is megszólalnak. Ebből alakultak ki az amerikai szuperprodukciókhoz hasonlatos show -k, amelyek már-már világzenék, szintetizátorral, nagy balkáni dobokkal. De ez már egy másik történet, a mesének, mítosznak ennek semmi köze, hiszen fő mozgató ereje a pénz.

A zene és a tánc mindig, mindenhol szoros kapcsolatban voltak, így van ez Írországban is. Az ír néptánc eredetileg szóló tánc, melynek segítségével a spanyol tánchoz hasonlóan érzelmeket fejeztek ki. Ezeket különféle ütemezés szerint táncolták. Ilyen például a Jig, amely 6/8 –os, a Horn Pipe, mely a 4/4 –es lassú, a Reel, a 4/4 –es gyors és újabban a ritkán és nem szívesen használatos Polka.

A régi-régi történetek úgy tartják, hogy a tündérek szívesebben táncoltak, a zenélést inkább a kiválasztott emberekre bízták. A halandók így tanulták meg a hangszeres játék tudományát és ettől mindenki gazdagabb lett. Ám az ember nem érte be ennyivel és a tündérekhez hasonlóan maga is táncra perdült. Ha eredeti ír népzenét hallgatunk, kiderül, hogy a tündérek sem elégedtek meg csak a tánccal. Írország tájait az Ő zenélésük titokzatossága öleli át.

Köszönettel tartozom a Bran együttes vezetőjének, Kovács Gáborjánnak, hogy az írásban szereplő tudományokat baráti kávézgatás közben elmesélte nekem.

vissza a tetejére

Volt egyszer a Pol-Beat

Talán sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor ez a műfaj bejött Magyarországra és megteremtette az előadói, hallgatói bázisát. Népmozgalommá vált, hiszen a KISZ klubok és táborok komoly piacot jelentettek a dalokat előadó művészek számára. Olyan egyéniségek, akik ma ismert sztárok, járták az országot, és énekelték a dalokat, melyeknek népszerűsége az akkoriban hozzáférhető világslágerekével vetekedett. Nagy korszak volt, erről külön is regény lehetne írni, talán valakinek, akinek jó üzleti érzéke van, ötletet is adtam. Túllépnék ezen a koron, melynek a mi szempontunkból óriási érdeme, hogy egy ország ifjúsága vásárolta tömegével az akusztikus gitárokat, és próbálta ujjait rendezgetni a húrokon, mígnem két akkorddal büszkén énekelhette a "Falu végén vályog viskó" kezdetű nótát. Virágkorát élték a versmegzenésítések és voltak, nem is kevesen, akik a saját dalszövegek mellett Bob Dylan dalait énekelték, fordították, hogy a "Paff a bűvös sárkány" -ról ne is beszéljek.

Mint minden, ez a korszak is véget ért. Az idő megy és mi is változunk. Azt gondolhatnánk, hogy ez a zenélés, hogy úgy mondjam az ilyen típusú kamarazenélés is elmúlt, de nem így van. A verséneklő hagyományokat nagyhírű zenekarok, és szólisták vitték tovább, a Pol-Beat neve Mai Dal, majd később Közéleti Dal lett, mely mára már nem is válik el túlságosan az egyszerűen csak elénekelt, a zenész által írt saját dalszövegtől.

Hogy hagyománnyá vált, arról különböző fesztiválok is tehettek. Ezek közül talán legnagyobb a Székesfehérváron megrendezett Fiatal Dalosok Országos Találkozója, amely közel 25 éven keresztül a közéleti dalosok és versmegzenésítők valóban országos megmérettetése, seregszemléje volt. Fénykorában a gálán fellépő produkciókat lemezen jelentették meg, színpadra állni csak területi selejtezőkön való megfelelés után lehetett és a rendezvényeket és versenyeket fizető, 200-250 fős közönség nézte végig. Olyan nevek kerültek ki, mint a Muszty-Dobay kettős, Dévényi Ádám, Nyeső Mária, a Vas-Bocskay duó, hogy csak néhányat említsek, de sorolhatnám még azok neveit, akik országos hírűek lettek. Én onnan ismerem Dinnyés Jóskát, Boros Lajost és számtalan más, nagy nevű személyiséget. De hát eltelt a 25 év és a vége felé már igen családias és szegényes, osztálytalálkozóhoz hasonlatos lett az FDT. Az idők szelének fújását figyelembe kellett venni, és a fehérvári szervezők úgy döntöttek, hogy véget vetnek a zenének.

Igen ám, de ilyen hosszú hagyomány kineveli a maga új, tenni akaró, fiatalokból álló rajongótáborát. És a rendszerváltás után hiába temették el a műfajt, (milyen műfajt is?) az adminisztratív intézkedések nem változtathatják meg az embereket, legfeljebb szabályozhatják őket. "Ha nincs pénz és támogatás, megcsináljuk anélkül." Ez lett a jelszó és Gödöllő művelődési háza befogadta a rendezvényt életre hívó Akusztika Alapítványt. Így három éve ismét van Dalostalálkozó. Nem olyan nagy, mint valamikor volt, ma már egy kicsit a dalok is másról szólnak, de van. És a miénk. Mindazoké, akik szeretik az akusztikus hangzásokat, a gitárt, a hegedűt, a furulyát, a vokális éneklést. Akik a verseket szívesen hallgatják zenei kísérettel, akiknek elegük van a gépekkel, nagyüzemileg gyártott slágerekből és meghittségre, emberközeli művészetre, tiszta érzésekre vágynak. Akik megőrizték annyira fiatalságukat, lendületüket, hogy tudnak lelkesedni valami olyanért, ami nem anyagi hasznot hoz, hanem a lélek épülését szolgálja, csak magunkkért van. Hogy lássuk, több dolog is van a világban, mint amit a felületes szemlélő az első pillanatban észrevesz, vagy amit a pénzzel manipulálva közvetítenek számára, miközben elhitetik vele, hogy csak az létezik. Egyszóval akik egy kicsit konzervatívak, legalábbis ami az értékítéletüket illeti.

A dal tehát megy tovább. De nem csak ezen a fórumon. A minap a kezembe került egy nem túl régi kiadvány, melyben dalok szövegeit írták le. Olyanokét, melyeket mindenki által ismertnek és énekelhetőnek találtak valamelyik egyetemen, és hogy valóban csoportosan énekelni lehessen, készítettek egy kis füzetkét. Lapozgattam az oldalakat, hogy vajon a ma bulijaiban, ha akad egy gitár, miket énekelnek a lányok és fiúk. Meglepve és kicsit engesztelődve láttam, hogy legalább a felében ugyan azok a dalok szerepelnek, mint amiket 25 évvel ezelőtt a tábortűznél ülve énekeltek az akkoriak. Mintha nem történt volna semmi. A műfaj kinevelte a maga sztárjait, akik örökzöld slágereket adtak egy más kor, más ideológia más felfogású fiatalságának. És ők, -az újak,- ugyan olyan lelkesen éneklik ezeket a dalokat. Mi pedig, ha közéjük kuporodunk, nosztalgiával, és kicsit szégyenlősen dúdolunk, miközben arra gondolunk, hogy "akkor valami mégiscsak történt". A székesfehérvári FDT nem ért véget és Gödöllő továbbírja a dalosok történetét.

vissza a tetejére

Sólyom Tamás zenész honlapja